08.08Tekken (2010)
“Egy újabb játékfeldolgozás, amitől a rajongók tökkön-szúrják magukat” – szerintem az ég adta világon mindenki erre gondolt, amikor bejelentették a híres Tekken játéksorozat feldolgozását. Valahogy a filmesek nem is csináltak belőle hatalmas hírverést, én speciel egész eddgi egyetlen előzetest láttam belőle össz-vissz, pedig majdnem egy éve volt a premier. Az viszont igen hatásos kis ízelítő volt, így úgy álltam a dolgokhoz: megnézem és eldől, hogy a Mortal Kombat melyik részéhez áll közelebb Jin Kazama küzdelme. (tovább…)
Mi az: két keze van, négy lába, és elég jámbor teremtmény? A megfejtés esetünkben nem kezes bárány, hanem egy elcseszett, tri-podra hajazó robot, melyet tudósaink azért fejlesztettek ki, hogy emberéleteket mentsenek a háborúk során. De ahogy ez ilyenkor lenni szokott a jószándék sohasem ér célt: a világ legértelmesebb masinája valamilyen felfoghatatlan oknál fogva meghülyült, és most halomra öldösi az embereket… Ugyan nem horror, de félelmetes, hogy mennyire primitív és ostoba film, így hát muszáj írnom róla, elvégre az elrettentés is e portál alapfeladatai közé tartozik! 
Bár csípem a ballonkabátos-puhakalapos-szúróstekintetű noir-sármőr detektíveket, de ha választanom kellene, mégis inkább a kávé- és csokoládéfüggő, folyton füstben úszó, mindig faszkalap, Harley Stone nyomozó mellett tenném le a voksom. (De lehet, hogy csak azért, mert ettől a karaktertől szinte már csak egy jelvény választ el… ;) 
Mivel idén elég lassan akar beindulni a filmes szezon, gyorsan rákattantam az igen érdekesnek ígérkező Légióra. A film egy újabb apokalipszis feldolgozás, ami arról szól, hogy Isten elveszíti hitét az emberekben, majd a Földre küldi az angyalok légióit, hogy irtsák ki a fajt. Fantáziadús, igaz? Mármint az angyalokat megtenni szörnyeknek. Bár nálunk a szokásos néhány hónapos csúszással került csak moziba, a tengeren túl elég nagy marketinghadjárat előzte meg a februári premiert, aminek a részeit előzetesek, plakátok, és képregények képezték. 
Bár a Cinegore elsősorban horrorfilmes oldal, szigorúan tilos szó nélkül elhaladnunk az idősebbik korosztálynak szóló animációs filmek mellett (meg a fiatalabb korosztálynak szólók mellett is – lélekben sosem szabad felnőni!), és így muszáj írnunk minden idők egyik legbrutálisabb kultaniméjéről, a Hellsingről. Mivel feltételezem, hogy a 2001-es TV sorozatot mindenki ismeri/hallott már róla, ezért most a többség számára valószínűleg még ismeretlen, 2006-ban elindult OVA sorozatot mutatnám be. 
Egy kihalófélben lévő filmfajtáról írok most, a 80-as 90-es évek akciófilm felhozatalának tipikus és méltán híres darabjáról. Arnold Schwarzenegger – Kommandó című filmje, tökéletesen komolyan nem vehető, tesztoszterontól túlfűtött, sablonokból dolgozó, súly nélküli alkotás. Az ellen hullik, Arnold lő, aztán még lő, aztán ha már mindenki meghalt, akkor sem kérdez, csak benyög valami egysoros macsó dumát. Végletekig primitív, kétdimenziós karakterekkel teli, életszerűségnek nyomát sem mutató film. Ettől eltekintve, vagyis éppen ezért nagyon szórakoztató! 
Ha van olyan film, amit idén szinte visítozó tinilányként vártam, az nem más, mint a Farkasember újrafeldolgozása (affene, az új Rémálom az Elm Utcában-hoz új bevezető kell majd). Szinte ledöbbentem, hogy Hollywood remake-et készít egy olyan filmből, ami több, mint hatvan évvel ezelőtt jelent meg, és a keményvonalas horrorfanatikusokon kívül valószínűleg már a kutya sem emlékszik rá. Ráadásul az egész megspékelve olyan színészekkel, mint Sir Anthony Hopkins, Hugo Weaving… és még csak várnom sem kellett. Hatalmas hálás köszönet a magyar forgalmazónak, hogy a világpremierrel egy időben ülhettem be a vetítőterembe én is. 
Emlékszem azokra az időkre, amikor még kisiskolásként rohantam minden hónap elején az újságoshoz képregényt venni. Néhány Batman, Pókember, Donald kacsa füzet azóta is megvan. A beszerzett füzetek között azonban volt egy olyan sorozat, aminek a vásárlását szüleim záros határidőn belül megtiltották számomra: ez volt a Spawn, Todd Mcfarlane mai napig híres, egyedülállóan sötét és brutális képregénye. A mai napig emlékszem, amikor a Spawn filmet megpillantottam egy videótékában. 
Bill Bixby és Lou Ferrigno frenetikus társaságát nem lehet egykönnyen megunni; erre én, meg Blizz kolléga (mert néha be kell nyalni a főnöknek :) vagyunk az élő példák! Aki hirtelenjében nem kapcsolna, miről is van szó, e két ritkán emlegetett szupersztár valójában Dr. Banner és a zöld melák, Hulk alteregói, akiket, bármely oldalról vizsgálunk is, egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. Pont ez adja a mozi egyik pikantériáját. 
Pszichológusoknak mint mindig, most is igazuk van – minden a gyerekkorban kezdődik. Kölyökkoromban odavoltam a Marvel képregényekért, az ilyen-olyan csúcsszuper tulajdonságokkal felvértezett mutánsokért. Egyszerű halandóként, alsóba mi is csináltunk magunknak csapatokat, ahogy a nagyok, és így játszotta ki-ki a saját szerepét. Egyik népszerű karakter, mely a választásnál azonnal elkelt, a bazinagy zöld monstrum, Hulk volt – nem véletlenül. 
Mivel magam is rendkívül jóképű és izmos vagyok, jól tudom, mennyi akaraterő és kitartás szükséges ahhoz, hogy valaki tökéletesre gyúrja testét. Stallonének, Jet Li-nek és Dolph Lundgrennek például ez sikerült is, így ezért – valamint filmes munkásságukért – tisztelem is őket (az új, 
A Szentjánosbogarak sírja az egyik kedvenc filmem, a Ghost in the Shell-t is imádom és a Ninja Scrollban is tetszik, amikor a kőember megdugja a nőt. Ezt leszámítva nem vagyok túl nagy anime-rajongó, de az internet pont azért jó, mert mindenféle hülye írhat rajta válogatott baromságokat (ezt ki is használom). Persze fikázni nem fogom a stílust, mert egyrészt bajom nincs vele, másrészt tudom, hogy a hard-core anime fanatikusok (akiket egyébként tisztelek) ellenkező esetben szamuráj karddal vágnák le a tökömet, tőlük pedig azért tartok kicsit. 
Nem sokkal az országos premier után szakíthattam időt arra, hogy egy délután ellátogassak az általam jól ismert pláza mozijába, és megnézzem az év legjobban beharangozott képregényfeldolgozását, a Watchment. Becsületes képregényrajongóként még karácsonyra beszereztem a magyarul is megjelent köteteket – ezeket ajánlani tudom mindenkinek, még ha negatív véleménye is van a szuperhősös képregényekről, ugyanis csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róluk – aztán pedig vártam a márciust, néztem a jobbnál-jobb előzeteseket, és csak vártam, és újra elolvastam a könyveket, és vártam… 
A horror műfaj nem ciki. Danny Boyle is tudta ezt, amikor megannyi, szélesebb közönségnek szánt filmje után zombis mókázásba kezdett. Idén pedig megkapta az Oscar díjat is. Hogy a közeljövőben számíthat-e a legrangosabb filmes szobrocskára Steven Seagal, az akciófilmek koronázatlan és elhízott királya, az egyelőre nem borítékolható, mindenesetre a country műfajban énekesként és gitárosként is jeleskedő lófarkas színész nagyjából három tucat akciófilm után gondolta úgy, hogy egy (akció) horror elkészítése bizonyára igen jó móka lesz… 
A kilencvenes évek elején, amikor még nem sújtották halálbüntetéssel azt, ha valaki floppy-n elvitte a haverjától a Prince of Persiát, jómagam is nagy érdeklődést mutattam a játékprogramok iránt. Manapság ez már nem igazán mondható el rólam, de az Alone in the Dark-ra olyan tisztán emlékszem, hogy szerintem most is végig tudnám játszani bármiféle leírás nélkül. Ha valaki esetleg nem ismerné, minden idők egyik leghangulatosabb horrorjátékáról van szó, ahol a főszereplővel egy hatalmas kísértetházat (és az alatta elterülő barlangrendszert) kellett bejárni, miközben az akkori színvonalhoz mérten beszarásjó 3D-s zombikat és egyéb csúfságokat kellett hatástalanítani a gyönyörűen megfestett kétdimenziós hátterek előtt. 
Mikor először láttam a film első előzetesét, még azt hittem, hogy valami amatőr kisfilm a forgatásról, de a végére sajnos rá kellett döbbennem, hogy bezony, ez maga a film. Uwe Boll “mester” egy újabb “remekmű”-vel ajándékozott meg minket. Nem tudom megérteni, hogy egy ilyen hírhetten rossz rendező, hogy tud ilyen sok nagy színészt megszerezni a filmjeihez. Michael Madsen, Udo Kier, Billy Zane, Ben Kingsley, Michelle Rodriguez és Rayne szerepében Kristanna Loken, aki a Terminator 3-ban volt a Terminatrix. De lássuk mit főzött ki ezúttal Boll “mester” egy újabb remek alapanyagokkal rendelkező névből. 
Mivel Rapcsák úrnak adtam a Fangoriás kritika jogát, gondoltam, majd itt jól lehordom ezt a kis bugyuta akció-horrort. Azt tudni érdemes, hogy a Doom ugye egy klasszikus, sőt, mi több, egy kultikus FPS-játék, aminek ebben az évben jelent meg a remake-ként is felfogható harmadik része Pc-re és a Microsoft házikonzoljára (xbox). Remek móka órákig lövöldözni úgy, hogy csak a fegyvert látjuk és a különböző szörnyek folyamatosan rohamoznak, ezt mindenki tudja. Azonban a Doom többet nyújt ennél. 
A nyolcvanas éveket szerintem mindenki visszasírja, nem feltétlenül ugyanazon okokból. A sok vén kommunista faszkalap még mindig szívesen maszturbálna Kádár János fényképére (ami ezen korosztályban technikailag már nehezen kivitelezhető), de a buzi popzenekedvelők is akkor érezhették magukat a toppon (hol vannak ma már az olyan melegfront-emberek, mint Jimmy Somerville, vagy Boy George?). 
A legendás hongkongi filmstúdió, a Shaw Brothers egyik kései filmjéről írok most, egy olyan harcművészeti filmről, amely magán viseli egyik kedvenc műfajunk, a horror jegyeit is. Magáról a filmstúdióról annyit mindenféleképp érdemes tudni, hogy csúcskorszakában (leginkább a 60-as évek végén és a 70-es években) sorra ontotta magából a jobbnál jobb harcművészeti filmeket (is) kb. olyan módon, mint a brit Hammer Film Productions a kosztümös horrorjait majd két évtizeden át. A tengernyi kungfufilm és wuxia mellett a Shaw rengeteg egyéb műfajban is képes volt maradandót alkotni (elég, ha csak a Super Inframant említem, és Blizzard kolléga szájában már össze-vissza habzódik a nyál). 
Mivel a Violent Shit 2. volt olyan szar, hogy érdekeljen a folytatás, néhányan megrendeltük egy Internetről a trilógia záró epizódját (egy kisebb vagyonért), az Infantry of Doom-ot – pontosabban a Zombie Doom-ot, mivel USA-ból jött a film, ott pedig ezen a néven adták ki. Aztán bő két hónap múlva kaptunk is egy minőségileg erősen kifogásolható másolatot(!). Hát sajnos jár így az ember néha… Tízezer forintért szerintem joggal elvárhatná az ember a tökéletes (vagy legalábbis nagyon jó) minőséget – az, hogy a film nézhető, nem nagy vígasz. De legalább maga a film nagyon jó. 
Emlékszem, általános iskolás voltam, amikor a HBO nevezetű csatorna elkezdte sugározni adását. Mivel az első néhány napon csak kép volt, hang nuku, szorgalmasan találgattunk, hogy akkor ez most hábéó vagy hábénulla, de mihelyst megtudtuk, hogy éjcsbíónak kell mondani, már magasról szartunk az ilyen apróságokra és inkább annak örültünk, hogy végre a Dallason meg a Derricken kívül tudunk mást is nézni. Valahol az első széria körül, amikor nagyjából egy tucat filmet ismételgettek megállás nélkül (”hogy Ön ne maradjon le semmiről!”, bruhaha) tűzték nem egyszer műsorra a The Zero Boys című akció-horrort – nálunk azt hiszem Legyőzhetetlenek néven futott -, amit gyermekfejjel igencsak élveztem. 
Nyílt terepen gyakorlatot tartó nindzsák karatéznak. Cüneyt Arkin a tengerparton sütteti a hasát egy szőke macával, romantika, miegymás, majd Cüneyt hosszas verekedése egy nindzsával egy lakótelep közelében. Egy nindzsa egy házban leszámol egy bajszos fickóval. A nindzsák továbbra is gyakorlatoznak, a főnindzsa demonstrál: nagyon erős a fószer, ködfüggöny lengi be, mert misztikus nindzsa. 
Az Ölüme son adimot úgy mutatta be nekem az egyik haverom, hogy ez a film a Vahsi kan 2, vagyis Cüneyt Arkin török Rambójának második része. És valóban, az Ölüme akár ezt a címet is kaphatta volna, mivel a helyszínek nagyjából ugyanazok a két filmben, Cüneyt mellett pedig ismét Török Amália feszít, csak immár harcedzett amazonként, aki néha úgy markolja a gépfegyvert, mintha az élete függene tőle. 
Mivel a Harvesterre felkerült Captain America cikk óta a mai napig kapok rajongói leveleket a hős kalandjainak folytatásáról szóló követelésekkel (ami persze kurvára nem igaz), ezért egy hasonlóan ékes szarkupacot halásztam elő a gyűjteményemből mindenki örömére. Ez a film pedig az 1973-as 3 Dev Adam (a.k.a. 3 Mighty Men) című alkotás. A film több szempontból is különleges. Az első ilyen, hogy készítői a kishazánkat is több száz évig rabigában tartó, a balkánon élő társaink a Török állampolgárok. 
Ha valaki feltenné nekem a kérdést, hogy melyik volt életem egyik legmeghatározóbb, és kedvenc filmélménye, a felsorolásból tuti nem hagynám ki az őrült Küldetést. Emlékszem, amikor először beiratkoztam az Atlantic Videótékába, ez volt az első film, amit kivettem onnan. 
Minden zseniális film esetében általános tendencia a folytatások lehetősége. Ez nem csak hálivúdban van így, hanem a kis hazánktól szintén oly távol eső Ázsiában is. Hiába, ott is pénzből élnek az emberek. A folytatások sikerei sajnos általában meg sem közelítik az első klasszikusnak mondható eposzt. Ez az esetek többségében a minőségre is igaz. 
Botrányszag lengte körül a Passió utáni első Mel Gibson filmet, hogy ezúttal hogy gyalázza porba aktuális témáját. Nos, az ember tudja, mi a siker kulcsa, mi vezet sok pénzhez. Halál és vér ígérete. Ezt ugyan mérsékelten kapjuk meg, de legalább drukkolhatunk, hogy ne egyszerű képet fessen a maja kultúráról. A mozi USA-ban épphogy behozta az előállítási költséget, ami azt jelenti, hogy a Passióhoz képest ezen nagyon látni, hogy valójában dögunalmas. 
Ezúttal nem fogok elkezdeni Carpenterről áradozni, gondolom mindenki ismeri az urat, aki szereti szereti, aki meg nem, az dögöljön meg. A 13-as rendőrőrs Carpenter második komoly munkája, ez hozta meg számára az áttörést, hogy elismert filmessé válhasson. Hogy manapság miket művel, az persze megint más tészta, de a 70-es/80-as években vitathatatlanul félisteni magasságokba emelkedett (nem véletlenül kapta az Akció és horrorfilmek királya címet). 
Ha azt mondom, hogy Sandy Collora (a név ne tévesszen meg senkit, egy úrról van szó), valószínűleg nem sokan tudják őt bármihez is kötni. Pedig ez a 35 éves rendező (mostanában leginkább reklámfilmeket készít) olyan produkcióknál segédkezett kreatív művészként, mint a Predator 2, a Holló, vagy a Rémálom az Elm utcában ötödik része. 
Tíz éves voltam, amikor először találkoztam Batmannel (aki már azidőtájt is Batman volt, nem Denevérember). Akkor adták ki nálunk a Batman képregény első számát, amelyre nem véletlenül volt ráírva, hogy csak “16 éven felülieknek”. Az a szám – “A gyilkos tréfa” – mai szemmel nézve is rendkívül durva… Azt hiszem egy olyan képregény, amelyben testileg-lelkileg megkínoznak egy fiatal nőt (aki nyomorék is lesz ezután) és az apját, nem kifejezetten gyerekeknek való. 